Calderon - Avagy egy exmentállal a nyakamban

Calderon -

Avagy egy férfi sose vitasson meg nővel politikai kérdéseket az ágyban!


Épp idejében sikerült elhajolnia a felé hajított váza elől. Bosszúsan feleségére meredt.
- Taina, az már szinte családi ereklye volt! -kiáltott fel Calderon. Csalódottságát csak még inkább fokozta, hogy a lány mellei szétnyílt kimonója mögül hívogatóan kukucskáltak ki. Az Ősökre! Azok a mellek! Azok az implant nélküli,csodálatos mellek... Az ifjú Ferrerora ismét rátört a megbánás kegyetlen hulláma. Soha ne vitass meg nővel politikai kérdéseket az ágyban -jegyezte meg magában.
- Mit érnek majd a francos ereklyéid egy háború közepén? - süvöltötte Taina de már kezében is volt újdonsült szerelme, akivel Aguri, természetesen, volt szíves megismertetni: a katanája. -Gyereked lesz Alexandro! -lendült támadásba. Calderon felé vágott a gyilkos szerszámmal, ám hajdani kapitányunk párducot meghazudtoló gyorsasággal kapta fel az első keze ügyébe kerülő tárgyat. Ami balszerencséjére nem más volt, mint Taina egyik legértékesebb teázókészletét tároló tálcája. Taina először lesápadt, majd arca hirtelen -ha lehetséges- az eddiginél még vörösebb árnyalatot öltött. Ismét feje fölé lendítette fegyverét, hogy lesújtson férjére, aki magában Agurit már rég száműzte a Kawasaka mocsár legmélyebb bugyrába a vívóleckéivel együtt.
- Tives! Elég ebből az őrültségből! Mi lenne, ha egy tea mellett beszélnénk ezt  meg?
- Örömmel drágám, ámbátor félek, hogy nincs min felszolgálnom! -lendült támadásba ismét. Calderon ezúttal kedves díszpárnájától búcsúzott, és közben érzékelte, Zorach milyen jót mulat a fegyvertartó szekrényben.  Nyilván elégtételt érzett. Calderon ugyanis triójukat önkényesen,ma estére, duóra csökkentette, ami Zorachnak cseppet sem volt ínyére.
- Rendben, a tea elnapolva -jegyezte meg orra alatt, félredobva megboldogult díszpárnáját.
Taina ismét meglendítette a katanát, ám csapása elől férje ismételten kitért. A lány azonban nem adta fel, újabb suhintással próbálta Calderont megfosztani valamely értékes tagjától a sok közül.
- Taina! Kedvesem...- kezdett bele Calderon egy nemeseket is ellágyító mosoly kíséretében.- Mostoha apa ide, Tivesgei-ág oda, kötve hiszem, hogy felmentenének a hitvesgyilkosság alól. Különösen, ha szerény személyemről lenne szó. A császár gyilkosán még Aguri se segíthet- jegyezte meg Calderon, nem minden él nélkül. - Születendő gyermekünk fényes jövő elé nézne egy halott apával és egy császárgyilkos anyával, nem gondolod?
 Taina keze megdermedt a levegőben, szépen ívelt szemöldöke rándult kettőt, de mielőtt fegyvere lesújthatott volna a fal mellett strázsáló bambuszdíszre,leengedte azt. Rituális mozdulattal helyezte maga mellé, majd a japán népszokásoknak megfelelően egyenes derékkal, egyik kezét mellkasára szorítva, mélyen meghajolt férje, ura és császára előtt. Felegyenesedve, immár szokott fegyelmével felvértezve, vett egy mély levegőt. Mogyoró barna szemét lassan ám annál áthatóbban szegezte Calderonra,  aki, csak a biztonság kedvéért, valamivel hátrébb lépett feleségétől.
- Egyáltalán eszedbe jutott, hogy te mit veszíthetsz? -kérdezte halkabban és jóval higgadtabban férjétől Taina. - Felmerült benned, mi lesz a világban, ha a háború elfajul? Számoltál a vereség következményeivel? - kérdezte Taina úgy, mintha a hogyléte felől érdeklődne. Calderon homloka ráncba szaladt. Vereség? Egy Ferreró számára ez a fogalom mindig is ismeretlen volt és az is marad! - Tudom, hogy nagy kérés egy Ferrero önértékeléssel megáldott férfitól ilyet kérni, de Calderon: gondolj bele, milyen sors vár majd a  gyerekedre,ha elbukunk! - mondta Taina lágyan, mégis igen határozottan. - Mifelénk van egy mondás: A bölcs harmóniában él másokkal, még ha azok véleménye eltérő is, a bolond az azonos véleményen lévőkkel sincs harmóniában.
Calderon gyomrában csomó nőtt, tüdejéből szinte kipréselődött a levegő ahogy összeszorult mellkasa,  úgy nézte a lányt. Már épp szóra nyitotta volna a száját, ám Taina leintette.
-Gondolkozz el ezen -sétált el előle, hogy helyére tegye fegyverét. -Jó éjszakát Genius-nézett rá, majd felvéve egy pokrócot, a férfi mellkasának nyomta azt. -Ma este csak a kanapé lesz a tiéd. Remélem megbékéltek, mert ha így folytatod, sűrűn fogtok találkozni egymással -közel hajolva nyomott egy apró csókot a férfi arcára.  Mielőtt az bármit tehetett volna a lány hátrébb lépett, egészen az ágyig és le is heveredett rá. Én pedig ott feküdhetnék mellette, ha nem felejtettem volna el: soha ne vitass meg nővel politikai kérdéseket  az ágyban.
Ugyanakkor Calderon jól ismerte Taninát. Hajthatatlan, így könyörögni felesleges, ő bizony ma este a kanapén fog aludni. Már ha egyáltalán fog tudni aludni. Mondjuk nincs minden veszve!
-Jó éjszakát -suttogta maga elé, kicsit boldogabban, hisz a jóéjt puszi, mindig jó jel. Talán hajnalban vissza fog szökni hozzá. Elméjében hallotta Zorach gúnyolódó füttyét, majd sértetten, emelt fővel távozott a szobából. Vissza fogok szökni, bizony! Miközben elfeküdt a kényelmetlen kanapén,már tervezni is kezdte magában éjjeli akcióját. Mindent tökéletesen kidolgozott. Azután már csak meredten bámulta a plafont. Hogy is lehetne rossz vége? Egy Ferrero sosem veszít. Tainaval az oldalamon egyébként sem veszíthetek. Már, ha nem marad ilyen csökönyös és beismeri, hogy a mentálok ellen igenis szükséges háborút indítani. Van esélyünk a győzelemre! Elegen  állnak mögöttem ahhoz, hogy sikeres legyen az akció. Tainának jobban kéne aggódnia a terhesség alatti hangulatingadozások  miatt, mint tartania az esetleges mentál háborútól. Ugyanis, ha így folytatja előbb-utóbb valakit felnyársal, ami nem lenne... - Calderon azonban befejezni már nem tudta gondolatmenetét. Súlyos álom nehezedett szempilláira.


Lucy -

Avagy tudd hol a helyed!


Ideje lett volna aludni, hiszen a tanács tagjai nemsokára újra megkísérlik felkutatni és kivégezni őt, agya mégis ellenállt a felkínált regenerálódási időnek.  Bámulta a feje fölött elhelyezkedő, rozsdától és egyéb váladékoktól elszíneződött lemezlapot. A levegőben keringő baktériumok megannyi fajtáját gyilkolta tüzetesen, órák óta. Nem aprózta el. Ezzel egy időben minden testfelületet igyekezett pímentesíteni. Szokatlan és felettébb idegesítő volt a szőrzet, ami a hátát csaknem teljesen belepte. Kellemetlen szúrását még a ruháján át is érzékelte. Haj – formálta meg a szót undorodva elméjében. Lucy tisztában volt vele, hogy csak úgy élheti túl, ha egy darabig meghúzva magát szövetségeseket szerez. A bujkálás legprimitívebb, ám egyben legcélravezetőbb módja nem mást volt, mint embernek álcázni magát. Méz szőke fürtjei folyók gyönyörű kanyarulatait megszégyenítő göndörségben hulltak alá, miközben Lucy , elunva a tétlen fekvést és az álmatlanságot, felült az ágyán. Nem tudta kiverni a fejéből Chestert, sem a gyönyört, amit okozott neki. Ennek ellenére hevesen tisztogatta bőrét, holott baktérium vagy porszem már réges-régen nem mutatkozott rajta. Mocskosnak érezte magát. És ostobának. Felállt. Öt lépés oda, öt lépés vissza. Lassan kezdte el róni a köröket szánalmas szobájában. Ez a hajó egy összetákolt űrszemét! Ugyanakkor kénytelen volt elviselni. A bosszúja beteljesítésének ez egy kéretlen és nem kívánt feltétele. No meg az életben maradásának is. Lucy vett egy mély levegőt és egy pillanatra megtorpant. Szeme előtt még mindig ott lebegett egy gyönyörű fémdarab. Mely, bár tele volt pí-vel, egy pillanatra, örömet csempészett Lucy szívébe. Nem Chestert szerette, nem is szeretett igazán senkit sem. De az érzés.. Elhitte, hogy valakinek esetleg.. ő is kellhet. Talpa alatt felforrósodott a rozsdás fémpadló.  Erővel kellett visszafognia energiaszintjét. Bolond volt. És ostoba. Különösen azért, mert,ha a gyűrűre gondolt, sosem Chester szavai rémlettek fel emlékeiben. Mindig egy lágy hang, egy elszánt szem tulajdonosa szólította meg. Aki megkérte, kösse vele össze az életét, még akkor is, ha csak óráik vannak hátra. Lucy gyűlölte magát azért, hogy valaha vágyott erre a mondatra. Gyűlölte, hogy szerette azt a férfit, akit olyannyira félreismert. Hiszen Don ki akarta használni! Minden megmaradt szép emléket bemocskolt. Bemocskolt azzal, hogy fel akarta őt használni. Égette valami belülről, de az már nem az energiája volt. Nem, az nem fáj ennyire. Az csak kellemes bizsergéssel tölti el mindig. Ez más... Ilyet még akkor sem érzett, mikor rájött, hogy a szülei igazán szerették őt. Hogy nekik számított egyedül. Akkor sem, mikor felfogta, hogy ő maga taszította el őket. Már, hogy ne tette volna? Hiszen annyira gusztustalanok és mocskosak voltak!  Ahogy ő maga is. De másabb-e Chester náluk? Másabb volt- e valaha Don, ha beáldozta a régmúlt barátságuk minden percét, csakhogy mentse a menthetőt? És végül lehet-e többre becsülni magát a Főmentált, aki még a tanítványával sem bír el, mint a nemzőkapcsolatot létesítő mentálokat? Lucy agya csak pörgött, pörgött és pörgött. Az indulatok sem csitultak benne. Ellenkezőleg. Egyre csak fokozódtak. Nem hagyhatta kitörni az energiaszintjét. Köpenye ebben sokat segített, de közel sem eleget. Többek között ezért kellett átvennie az emberek undorító szokásait. Muszáj volt valamilyen formában levezetnie a feszültséget. A testedzés tetszett neki a legjobban. Élvezte, mikor azokat az undorító kalózokat kiütheti mielőtt esélyük lenne egyáltalán megizzadni. Igen, kétség sem fért hozzá, hogy a viadalok új királynője Lucy lett. A megfelelő hely volt arra, hogy gyakorolja frissen szerzett harci tudását. Vonzotta, hogy az ősei abervadászok voltak. Ugyanakkor hamar kiszúrta a használt mozgásforma rejtett hibáit. Igyekezett csiszolni rajtuk és továbbfejleszteni  egy-egy támadássorozatot. Különösképp élvezte, hogy ezzel foglalkozhat. Talán azért, mert eddig túlságosan sok energiát fektetett abba, hogy megtagadja önmagát és a származását. Nem az egyetlen, ám Lucy számára talán legbosszantóbb, szépséghibája mindennek a verejték volt. Gyűlölte a verejtékezést. Kivéve akkor, ha mások izzadtak miatta. Abszurd módon azt túlságosan is élvezte. Talán ezért hajtotta túl őket. Hány ínszalag szakadás is volt ezen a héten? Ötven? Vagy az múlthéten volt? A mentál abban azonban teljesen biztos volt, hogy a heti sérülésstatisztikájához most párosítani fog egy nyaktörést is, ugyanis az ajtaján kopogtak. Hajnali kettőkor ki meri őt zavarni? Egyáltalán a kis algapiszkok közül, ki meri őt bármikor zaklatni? Anélkül nyitotta ki az ajtót, hogy hozzáért volna. Az ajtajában Ferrington húzta ki magát, talán azért, hogy magasabbnak tűnjön. Lucy tisztában volt vele, mennyire zavarja a kalózkirályt, hogy vagy egy feljebb alacsonyabb, mint ő. Ennek ellenére nem zavartatva magát masírozott be a szűk szobába. Lucyben újra összecsaptak az energiahullámok. Nagy erővel repítette Ferringtont a folyosó fémfalának. Csak úgy csattant. Már-már elkezdett aggódni, hogy új szövetséges után kell néznie, mikor a kalózkirály szánalmas módon feltápászkodott a földről. Elég dühösnek tűnt, noha arcvonásai egyenlőre nem torzultak el, szeme vad csillogása mégis elárulta őt.
- Én ezt a helyedben nagyon meggondolnám mentál! Elég egy kósza üzenet és jön is a mentálbilincs- nézett figyelmeztetően Lucy szemében, aki erre a szánalmas fenyegetésre még csak meg sem rezdült.
- Elég egy pillanat és nem lesz nyelved amivel bármit is mondhatnál, kalózkirály.
- Csakhogy mindketten tudjuk,kell neked a támogatásom. De kezdem megelégelni a könyörgést Lucy. Nem szokásom. Szóval dalolj kicsikém: hol a koenyálban van a Manó? - Ferrigton közvetlen Lucy elé lépett, olyan közel, hogy szinte összeért a testük. Lucy ekkor olyat tett, amit már nagyon régen nem. Megkínzott egy embert. A saját elméjét fordította ellene.  Elhitette az agyával, hogy a teste ég, érezte a kínokat, a legrettegettebb félelmeit élte át egy másodperc alatt. Bónuszként pedig az összes fájdalompontjára egyszerre mért csapást. Lucy élvezte a szűnni nem akaró zokogást és sikolyokat. Aztán megunta és egy gondolattal kitaszította Ferrington a szobájából. - Holnap!-  vetette neki oda félvállról a szót majd bevágta az ajtót. Bedőlt az ágyába. Mulatságos kis férgek ezek az emberek. Most már, úgy érezte, képes lenne elaludni. Lehunyta a szemét, elhalkult körülötte minden, az energia sem tombolt a testében. Észre sem vette és aludt is.

Lucy és Calderon -

Avagy mikor a nyakadba varrnak egy spéci szimulációt


Büdös, és sötét. Ezzel lehetne jellemezni azt a sikátort, ahol Calderon találta magát. Először álomnak vélte, mikor azonban érezte a nadrágjára felfröccsenő víz jeges hidegségét, realizálta hogy ez nagy valószínűséggel maga a valóság. Vagy igen fejlett az inteligenciája és az agya képes elhitetni a testével, hogy valóban érzi a hideget. Bárhogyis van a férfi most az egyszer még a kanapét is csábítóbbnak találta ennél a helynél. Ráadásul vissza kell szöknie a hálószobába Tainahoz. Taina.. Ha ez a valóság.. vagy annak valami bizarr és kifacsart változata...akkor az ősökre is, hol marad Tives? Ha már a felesége az a minimum, hogy elkísérje ide is, nem?  Na, várjunk csak.. Mi van akkor, ha valaki megtréfálta? Mondjuk pont Taina? Ez lenne a bosszúja? Nem, Calderon valahogy ezt nem tartotta valószínűnek. Akkor kiesett volna neki valami? Esetleg alvajáró lett? Vett egy mély levegőt, amit abban a minutumban meg is bánt. Az ürülék, a konyhai és egyéb hulladék bűze a halszagú eső és a gilisztaszagú sár illatával elegyedett. Calderonban ez felidézett pár szép és tucat igencsak csúnya emléket. Lassan elhatározásra jutott. Az lesz a legcélravezetőbb, ha körülnéz és behatárolja, hol is van pontosan. Tett egy tétova kört a saját tengelye körül, majd elindult a kijáratnak tűnő fény felé, háta mögött hagyva a konténereket, amik mögül patkány nesz hallatszott. Fejében cikáztak a gondolatok. Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol az az "ide"?  Remélte, hogy mikor kilép a sikátorból hamar talál valami tájékozódási pontot. Ehelyett döbbenetében hátrált két lépést, vissza a sikátor hívogató sötétségébe. A magas épületek, neon fények  és űrsiklók, a szokásos holohirdetések helyett egészen más kép tárult szeme elé. Az utcán egy lélek sem járt, sehol egy magas épület, annál több a romos, félig ledőlt, golyónyomokkal sűrűn tarkított üzlet és lakóház.  Újságpapírt vitt magával a szél, a csatornákból felfelé szállt a füst, gallyak sűrű folyója borította be a felrepedezett aszfaltot. Calderon orrát megcsapta a sárral elkeveredett vér orrfacsaró bűze. Az utca szélén imitt-amott parkolt néhány űrsiklóhoz hasonlatos valami. Egy gépjármű. Köznevén autó vagy kocsi. Calderon odasétált a hozzá legközelebb eső járműhöz. Hamar megállapította a szerkezeti felépítéséből, hogy ez bizony az autók egyik régebbi típusába sorolható Fiat 124. Az öt férő helyes, öt helyen csapágyazott főtengelyű négyhengeres 1197 cm3 lökettérfogatú motorral ellátott gépkocsi Sedan változata. Elől független kerékfelfüggesztéssel bír, trapéz-háromszög lengőkarokkal és csavarrugókkal társítva. Hátul merev tengely jellemzi, hosszanti vezetőkarokkal, csavarrugókkal. Teleszkópos lengéscsillapítóval,kanyarstabilizátorral felszerelt és Bendix hidraulikus tárcsafékkel rendelkezik, mind a négy keréken - sorolta magában Calderon. Kedves Ősök ott fenn, valahol, elárulnátok, hogy ezt mégis honnan tudom? - próbálta faggatni  a felsőbb hatalommal bíró bölcseket, de választ nem remélve végigszántott volna hajtincsein. Hajat azonban ujjai korántsem értek, így jobb híján maradt a saját fejbőre, mely tükörsima volt. Calderon szíve egy pillanatra mintha kihagyott volna. Mi a fene folyik itt? 
  Ez a kor...Calderon nehezen vallotta be magának, de nem tagadhatta a nyilvánvalót: ez nem az ő ideje. Ha nem akart teljesen megőrülni sürgősen találnia kellett valamilyen elfogadható magyarázatot.  A férfi ismét tett egy lépést hátrafelé a kocsitól. Ekkor a sikátor mélyéről éles csattanás hallatszódott. Calderon érdeklődve fordította tekintet ismét a különös módon hívogató sötétség felé. Lába automatikusan indult meg a hang forrása felé. Talán Tives az. Vagy egy patkány. Taina amúgy sem csapna nagy zajt. Taina sose zajos. Csak akkor, mikor a hitvesi ágyukban oly könnyedén és természetesen simul bele Calderon karjába, miközben ő... A férfi testét elöntötte valami különös és tompa fájdalom. Hol a francban van a felesége? Hol van ő maga? Egy álomban. Alig tudta megállni, hogy ne nevessen fel. Hol máshol lehetne? Figyelmét ekkor egy szőke nő vonta magára, aki a feldöntött konténert bámulta meredten. Szóval innen jött az a csattanás. A nőn hasonló, mégis némiképp más ruha virított, mint Calderonon. Az ő szívéről pedig hatalmas kő esett le. Egy szimulátor! Hát persze, Frank említette, hogy egy újfajta szimulátor megalkotását tervezgeti. Úgy látszik elkészült vele. És persze mi mást is tenne, minthogy bedobja őt a mély vízbe?  Csak kapja kezei közé azt a filozófus palántát meg a stresszkezelési módszereit! Maradt volna inkább a pszichológiánál. Azonban azt még neki is be kellett ismernie, hogy nagyon spéci ez a szimulátor. Látta a nő bőrén lévő összes szennyeződést, szinte makromolekulákra tudta bontani a testét. Látta, hol hibádzik és hol sérült a test. Calderon különös módon izgatott lett. Valaki ebben a pillanatban meggyújthatott a férfi mögött egy lámpát, mivel tompa fényesség lengte be a sikátort. És melegebb is lett. Sokkal. A nő lassan fordult Calderon felé. Gyönyörű volt. Döbbenten meredt Calderonra. Aztán olyat tett, amire a férfi nem számított: rátámadt. Olyan különös harcmodorral, hogy a férfinak esélye sem volt a védekezésre, rögtön a földön találta magát.
- Szánalmas, hogy a Tanácsnak nem telt ennél jobbra- nevetett fel, szinte jókedvvel a lány. Calderon meg úgy nézett rá, mint valami félőrültre.
- Tanács? Milyen tanácsról beszél? - szedte össze magát Calderon. Elég nagy düh lett úrrá rajta. A ruhája tiszta mocsok, egy őrült nő ütlegeli és ő másra sem vágyott most, mint Taina mellé bújni és visszaszökni hozzá. Átkozott Frank! Calderont elöntötték az érzelmek forró hullámai. Furcsállta és rótta is magát, hiszen egy Ferrero minden körülmények között őrizze meg a hidegvérét. De a nő hirtelen repült le róla, mintha csak egy nem kívánt pihe lett volna Calderon ruháján, amit most lefújt. A férfi megdöbbent. Meredten nézett le fénylő kezére. Mi a franc ez, Frank? Ekkor meghallotta a sikolyt. Olyan vékonyka volt, hogy biztos nem jöhetett felnőtt embertől. A sikátor másik végéről jött. Elindult arrafelé, mikor a szőke nőhöz ért felsegítette a földről, hisz ezt nemesi kötelezettségének érezte.
- Ha megbocsájt- engedte el azonban rögtön és folytatta sietős útját a sikátor másik, sötétebb vége felé.

Igen különös kép fogadta. Három férfi fogott közre egy kislányt, míg a negyedik épp az anyjának vélt nőt fogta le.
-Ne őt vigyék! -kiáltotta az anya kétségbeesetten, megragadva a férfi karját. -Vigyenek engem. Őt hagyják békén! -hangja könyörgött, ám a férfi a képébe röhögött, arcán viszonzásul pofon csattant. A férfi megragadta a nő nyakát.
-Tudod jól, hogy csak a gyerek hús olyan zsenge mint a sertés -húzta közel magához a nőt, de az nem hagyta magát.
-Ne nyúlj hozzá -suttogta az anya, közben a másik férfira nézett,aki fogva tartotta a lányát. A nyakáról ekkorra lecsúsztak az őt fogva tartó férfi ujjai.
-Miért ne? Hisz ő is szeretné! Nem is ellenkezik, nem látod? Ő tudja, hol a helye. Neked is tudnod kéne asszony -lökött egyet a nőn, de az nekirontott. A szúrás olyan hirtelen érte, hogy reagálni sem volt ideje, sem neki, sem Calderonnak. A nő holtan rogyott össze. Az eddig némán síró kislány most fájdalmasan kiáltott fel. Calderon ekkor előlépett, megmagyarázhatatlan és félelmetes tekintettel vizslatva a három férfit, akik nem kicsit döbbentek meg Calderon jelenlétén, különösen, hogy, a számukra oly különös ruhában úgy festett, mint egy nemes úr.  A két férfi szinte reflexből lökte a kislányt a falnak, hogy véletlen se meneküljön el, bár ő nem is fontolgatott hasonlót. Mérhetetlen düh lobbant Calderonban, rögtön az első férfihoz lépett, ám mielőtt hozzányúlhatott volna, az a sikátor falának repült, olyan erővel, hogy csak a gerince reccsenését lehetett hallani, a másik három pedig ijedten pillantott össze. Előkerültek a kések. Calderon rögtön tudta, hogy egyiknél sincs lőfegyver, és a szúróeszközök használatához sem értenek rendesen, vagyis tisztességes harc szintjén biztos nem. Calderon szinte felpezsdült már a gondolattól is, hogy puszta kézzel verhet meg másokat, bár ez a gondolat most számára is idegennek hatott. Mikor a másik férfi támadt, ösztönösen nyúlt Zorachért, ám az nem volt sehol így csak elhajolni tudott a vágás elől, s mikor épp egy bal horoggal illette volna az illetőt, az holtan rogyott össze. Hisz hozzá sem nyúltam csak épp arra gondoltam hogy.. nem tudta befejezni a gondolatát, mivel a másik férfi már ismét a kislánynál volt  és épp felrángatta a földről. Calderon nem habozott, a nő felé lépő férfit ösztönösen csapta a falhoz, úgy hogy még a koponyája is szétloccsant, majd rögtön az utolsóhoz fordult. A férfi teljesen lecövekelt, még a lányt sem fogta rendesen. Ijedten engedte el, s markolt rá a kése nyelére, de mit sem tehetett, mert a fájdalomtól már össze is roskadt. Calderon még sosem élvezett ennyire semmit..csak arra gondolt mi lenne ha fájna a férfinak, ha érezne néhány..nos..apróságot..és az valóban úgy is alakult. Viszont ennyire még sosem félt, és irtózott magától. Épp abbahagyta volna, mikor a férfi hirtelen már levegőt sem vett, csak elterült a földön, mint egy rongybaba. Calderon hátrébb lépett tőle, tekintete a kislányról két kezére siklott. Még sosem volt ennyire elveszett. Lucyt mulattatták az események. Közben pörgött az agya. Nyilvánvaló, hogy ő most ember. Ha nem az lenne, már rég kivégezhette volna ezt a csélcsap bandát. Kevesebb feltűnés nélkül, mint ez a fiatal mentál. A férfiak hulláját bámulva a ruhákat igyekezett beazonosítani. Nyilvánvaló, hogy ez a Föld. A levegő állaga, a talaj puhasága... Ez az emberek anyabolygója. Ami már több, mint 2000 éve felrobbant. Lucy összevont szemöldökkel figyelte az események lefolyását. Bosszantotta az emberi teste büdössége. Bosszantotta az emberi mimika. Ordítani tudott volna dühében. De a mentál fiú mégis megnevettette. Vagyis a Tanács hozzá nem értése. Lucy abban nagyon is biztos volt, hogy ez az ő művük. Ugyanakkor egy ilyen mentált utána küldeni? Ezt még emberként is fél kézzel lenyomná. Talán meg sem izzadna. A figyelme azonban az ember gyerekre irányult. Közelebb lépett hozzá. Vizslatóan fürkészte. Remegett az ajka, folytak a könnyei, de a tekintete... Lucy nem tudta leírni sem meghatározni azt az érzést ami a mellkasából indult egészen a torka felé. A kislány haja, a szeme kékje... Annyira emlékeztette valakire. Aztán tekintete Calderon felé siklott. Mielőtt Calderon bármit kérdezhetett volna, a kislány egyszerűen megfogta a kezét, hisz az övét elérte ám a másikat Lucy felé nyújtotta. Tekintetében ki se hunyt még  a gyász. Lucy nem értette, hogy hogy képes egy ilyen apró gyerek, akinek inteligenciája szinte nincs is, sírás nélkül hozzájuk szólni. Tekintetében a rettegés legkisebb jelét sem lehetett felfedezni.
- Köszönöm, hogy megmentettek! Emma vagyok -nézett rájuk felváltva. -Mutatok nektek valamit, itt amúgy sem túl biztonságos- halkította le bizalmasan a hangját. Lucynek nem volt ínyére, hogy játszadozzon a kislánnyal, de jobb ötlete nem akadt. Azonban, amint kiléptek az utcára és Lucy szeme elé tárult a romváros... Elakadt a lélegzete. Döbbenten nézte a tankokat, az utcán hagyott, használhatatlan fegyvereket, a golyónyomokat és a nyomort, ami kézzel fogható volt. Emma egy újabb sikátoron át vezette őket, az eső szemerkélni kezdett. Ahogy  a sikátor végére értek valami nagyon éles, folyamatosan vijjogó sziréna rivallt fel. Fülsiketítő monoton ütemben szólt. Emma ösztönösen kezdett el futni. Lucy és Calderon csak nézett rá, kissé értetlenül cövekelve a földbe. Calderon tudta, hogy mi ez. Bomba riasztás. Nem tudta, honnan tudja, de tudta. Ez a tény pedig sokkolóbb volt neki, mint eddig bármi. A kislány hangja térítette magához.
- Miért álltok ott? Gyertek gyorsan! Fedezékbe kell vonulnunk. Erre, erre, gyorsan! Már nem vagyunk messze! Az atya biztosan segít, de gyorsan, fussatok utánam, vagy kanyec dolóresz lesz! - rohant végig a kislány a keskeny utcán, majd egy macska ruganyosságával pattant fel, mikor elhasalt a vérben és a sárban. Lucy nem tudta mire vélni ezt a nagy sietséget, nem is értette, esze ágában sem volt futni. Mostanra tényleg megunta ezt az ostoba játékot.  Ugyan sejteni sem sejtette, mi lehet ezzel az egésszel a Tanács vagy a Főmentál szándéka, de  azt biztosan tudta, hogy ő aztán nem fog a kedvükre tenni. A harc elől sem fog megfutamodni. Sok dolgot mondhattak rá élete során, mind a háta mögött, mind a szemébe, de azt sose, hogy gyáva lett volna. Szembe akart nézni azzal, ami rá vár. Nem akart egy gyermek gyermekded játékában üresfejű játékbaba lenni. Megállt az utca közepén. A sár szinte a bokájáig ért és próbált nem arra gondolni, hogy hány baktérium élősködhet most a testén. Calderon mindeközben pontosan értette, a kislány miért épp a templom felé igyekszik. Az tele volt alagutakkal. Bombabiztos alagutakkal. Kazamaták. Calderon hirtelen az egész város szerkezetét átlátta, a sugárutakat, a körutakat, a hidakat, a folyót, a csatornaszerkezetet, a villanypóznáktól kezdve, mindent, amiben egy kis rendszer is volt. A sok információtól szinte széthasadt a feje. De azt tudta, hogyha nem fut, abból baj lesz. Megragadta a szőke lány csuklóját, nem túl gyengéden. A finomkodás nem volt nemesi kötelezettsége. A nő megmentése? A kislány védelme? Sajnálatos, de annál inkább. Ráadásul mindkettőre szüksége volt. Érezte, hogy nem érik el időben a templomot, akármennyire futnak. Látta a repülőt, ami vészesen közeledett. Kiszámolta fejben a bomba esési szögét, persze előtte az időjárási adatokkal összevetette a repülő sebességének és helyének adatait. Számítása szerint a bomba epicentrumában futnak. És nem érnek ki belőle, mielőtt a bomba landolna.  Calderon szitkozódott magában. Elkapta a kislány kezét, majd fel is kapta őt, próbált gyorsabban futni, de így sem volt elég gyors. Be kell jutniuk. Muszáj! A szentségedet Frank, nem gondolod, hogy ez rohadtul nem volt fair tőled? Nem én tehettem Mara haláláról! A baba haláláról sem! Nem lehettem rossz apa, hisz azt sem tudtam, hogy az leszek! Az Ősökre! Szimulátor ide vagy oda, csak nem okoznád egy gyerek halálát! Csak nem néznéd végig. Vagy azt várod tőlem, hogy én tegyem? Ezt akarod? Hogy bűnhődjek Maraért? És szenvedjek azért mert Tainat elvettem? Vagy be akarod bizonyítani, hogy erre a gyermekemre sem fogok tudni vigyázni? Hát tudd meg, te idióta, hogy tudok! Igenis megvédem Tainat és a gyermekemet is,ahogy Emmát is! Ahogy Calderonban ezek a gondolatok megfogalmazódtak, már izzott a levegő, olyan magasra szökött az energiaszintje. A bomba zuhant, megállíthatatlanul a város felé, egy pillanatra eltakarva a Napot. Egyedül Calderon fénye miatt voltak képesek valamicskét látni az utcából.
- Térítsd el a röppályáját te szerencsétlen, vagy leviszi a házak tetejét! - rivallt rá Lucy a mentál fiúra. Idegesítette a nagyzolása, de egészen eddig a pillanatig nem mondott semmit. Ám, ha most nem téríti el, lesznek áldozatok. A férfi értetlen arckifejezését látván Lucy szeme kikerekedett. Nem, ez nem lehet a Tanács műve. Ők nem ezt küldték volna ellene. Elmagyarázta, hogy tegye, olyan gyorsan hadart, ahogy csak lehetett, de közben futott most már ő is, teljes erőbedobással. Az utolsó pillanatban megtörtént az áttörés és sikerült neki. A bomba hatalmasat csobbant a közelben folydogáló csendes folyóba, mely most biztosan felbőszült. Lucy kifújta a levegőt, és a kislányra nézett, aki szemében a rajongás újfajta erővel lobbant fel. Az exmentál felhorkant. Még hogy rajongjon ezért az algamoszatért! Hát, mi a koenyálat lát benne? Még a vérhalak is tehetségesebbek ennél!
Calderon energiaszintje szerencsére lecsillapodott mire elérték a templomot. Odabent különös csend fogadta őket, a szirénák is elhaltak odakint. Calderon és Lucy egyaránt körülnézett. Lucy gyanakvóan vizslatta az oltárt és a nagy kereszteket, legszívesebben most azonban kitört volna innen, de a kislány tenyere melegen simult bele az ő nyirkos kezébe. Lenézett a szőke törpére és mellkasába a tompa sajgás visszaköltözött.
- Gyere velünk  - mondta halkan, de Lucy dobhártyája mintha tízezerszeresére erősítette volna fel a vékony kis hangot. A lány felkéreckedett hozzá, az exmentál pedig döbbenten nézett rá.
- Ezt felejtsd el azonnal, te emberpalánta - rázta meg a fejét, de valami megmagyarázhatatlan vonzást érzett, így hát elindult Emma után. Egy meredek kőlépcsőn gyalogoltak lefelé. A lépcsősor alján egy reverendába öltöztetett bohóc várta őket. Mármint Lucy szerint. Calderon szerint egy öreg pap volt, reverendában, akit megillet a tisztelet.
- Atyám - hajtotta meg kopasz fejét illedelmesen.
- Lányom! - nézett le a pap Emmára, aki huncut mosolyát alig bírta leplezni az atya előtt. - Megmentettek, padre. Mikor a mama... - elharapta a mondatot. Nem nagyon akarta folytatni. Inkább megrázta szőke fürtjeit. - Padre, higgy nekem, nem rossz emberek. Érzem, hogy nem- nézett fel szinte esdeklőn a papra a kislány.
- Elhiszem, lányom, elhiszem- veregette meg a kislány vállát Péter atya. Túl kicsi még ahhoz, hogy a tettének lehetséges következményeit felmérje, büntetni így hát teljesen felesleges volna. Csak az engedetlenségéért kap tizenöt miatyánkot, amit ki is oszt neki az atya, abban a minutumban. A két idegen felé fordulva az egyikről rögtön megállapította, mi is ő. Szorongása szinte teljesen szertefoszlott.
- Mi Atyánk, ki a vagy a Mennyekben! - kiáltott fel. - Hisz maga...maga egy mentál! Maga a Mindenható sodorta a karjaimba önt! Jöjjön fiam, segítenie kell! Tüstént, míg nem késő. Maga is jöjjön leányom. Sietnünk kell. Túl sok az áldozat, túl kevés a kéz, de ne aggódjanak: annál több itt a hit!

Calderon és Lucy-

Avagy három hónap, pálinka, és a nyirkos kézfogás



Teltek a napok, hetek, s eközben Calderon aktívan részt vett az emberek segítésében. A kritikus állapotban lévőket ő gyógyította, javította a fegyvereket, ismert orvosi eszközöket készített meglévő anyagokból, és segítette az atyát. Tartotta  a kapcsolatot a többi mentállal. Mentál lett... Még is hogyan? Zavarták őt az emberek gondolatai, egyszerűen nehéz volt elzárni azokat, vagy az adatokat másokról. Sosem volt még számára semmi ilyen nehéz.  A terület és a teljes kazamata ismeretével, szervezte az élelmiszer ellátás szállításának megoldását A-ból B-be, különböző búvóhelyekre, katonai állomásokra. Eleinte fegyvert szinte magához sem vett, úgy segítette a katonákat a fronton, de egyenlőre nem harccal. Tanúja volt, ahogy a halottakat tömegsírokba temetik, hogy az utcán heverő testekkel mit sem törődve, egyenesen átmennek rajtuk tankokkal, egyéb járművekkel. Nem szavakkal, hanem tettekkel dolgozott, azt viszont keményen. Eleinte igyekezett megtanulni az akkor használatos különös fegyverek kezelését, ami igen könnyen ment neki. Látta ahogy gyerekek, asszonyok sírnak  a halott férjük, édesapjuk, vagy épp saját fiuk, bátyjuk felett. Látta terhes nők halálát, vagy épp magzat megmentését segítő császármetszést a halott anyából,sikertelenül. Oda még ő is kevésnek bizonyult. Tainára minden nap gondolt. Főleg ezeknél a pillanatoknál. Mi lehet vele? Sokszor megfordult a fejében, hogy a nő mennyit gondolhat rá, egyáltalán, gondol-e hisz a világot még mindig nem igazán értette.Nehezen viselte a szeretett nő hiányát, legfőképpen most, azok után amiket látott..rögvest elment a kedve a háborútól.Legszívesebben a nő karjaiban pihenné ki magát, minden este, az ő vigasztaló szavaira aludna el, ám ez jelenleg lehetetlen..Azt azonban tudta, hogy vissza kell jutnia hozzá. Még fogalma sem volt hogyan, de muszáj lesz. Viszont a mentálokkal nem tudott azonosulni.
Megtudta, hogy 1950-be csöppentek vissza, valamint hogy az anyabolygón van. Elmesélték neki a háború kirobbanásának okát. Egy Dekkert nevű férfi új ideológiával állt elő az ezt megelőző háború után. Szerinte az embereknek kijár a szabadság, az egyenlőség és testvériségben kell élniük. Elfogadhatatlannak találta azt a megállapítást, hogy az egyén szabad lehet, ha mások nem azok. A szabadság viszont csak  akkor jön el, ha megszűnik a nélkülözés, a kizsákmányolás és az elnyomás.Az értelmes munkavégzés viszont minden egyénnek feladata, sőt kötelessége. Az elvek sok emberben szimpátiát keltettek, hiszen ki ne vágyott volna erre? Az egyenlőségre? Az elnyomásnélküliségre? Csakhogy minden máshogy alakult. A megvalósítása ezeknek az eszményeknek katasztrófához vezetett. Az emberek szólásszabadsága megszűnt, minden intézményt porrá romboltak, bevezették a napijegyeket, mindenkinek gyárakban kellett dolgozni vagy éppen földeken. Akik felhívták a rendszer zsarnokságára a figyelmet azoknak másnap reggelre rejtélyes módon nyoma veszett. Mikor ellenálló szervek jöttek létre, akkor embereket vittek el, kínoztak meg a rejtett kazamatákban, várakban vagy épületekben. Brutálisabbnál brutálisabb módon szerezték meg az információkat, amikre szükségük volt. Mikor a családtagok a rokon hogyléte felől érdeklődtek azt mondták, hogy elengedték őket és mindent a legnagyobb rendben találtak. A kedves rokonok azonban soha nem tértek haza. Mikor egyre többen emelték fel szavukat, tömeges terrort alkalmaztak az emberek felett. Úgy érezte az ember, hogy gondolnia sem szabad semmi rosszra, különben másnap már nem él. A gyerekek mozgását nap mint nap egy tankcső kísérte végig egészen addig amíg be nem mentek az iskolába. Minden kis faluban akadt egy a főutca közepén. Az embereknek ezenkívül mindenüket be kellett szolgáltatniuk az államnak, hiszen egyenlőség volt. Sokan haltak éhen telente. Odáig fajultak a dolgok, hogy az emberek esténként vágtak állatokat az alagsorokban. Akkor jött az igazi horror, mikor a saját szomszédjuk árulta el őket. Nem bízhatott senki senkiben. Minden nap rettegéssel volt átitatva. Az i-re a pontot az tette fel, mikor az embereket behívták két hét munkaszolgálatra, gabona vagy egyéb terményszedésre, de három-négy-öt évig nem tértek haza. Voltak, akik soha nem tértek haza. Akik igen, azok is inkább voltak hallottak, mint emberek. Vörös iszonyat borult a világra. Az iszonyat közepén csak a vallási csoportok voltak képesek kitartani, azonban azokat is hamar felszámolták. A kereszténységet egyenesen betiltatták. Tagadták Istent, mert a pápa úgy nyilatkozott, hogy ez a rendszer, mint társadalmi rend, önmagában teljesen gonosz lévén, még politikai alkalmazkodásból sem pártolható keresztények részéről. Tehát a keresztények a rendszer ellenségei s mindegyben hibái lettek, amiket orvosolni, kiiktatni kell. Megkezdődött a második keresztényüldözés. Elmondták, hogy a terror ma fénykorát éli. A keresztények hívők, de nem ostobák. Azt mondták ideje van a hallgatásnak, mint mindennek. Így hát halkan szerveződtek meg az apró csoportok, ügyesen folyt az éhezők táplálása, a gyerekek megmentése, akiket az uralkodónak szolgáltak fel friss húsként az ínséges időkben. A harc folyt. Calderon megtudta, hogy a mentálok már nagyon régóta részei az emberek életének. Sokan lejöttek ide az anyabolygójukról. Ők tanulmányozták az emberek viselkedését, csodálták őket és felvették a szokásaikat. Nem sok ilyen mentál lézeng az utcákon, de annál több ember- mentál gyermek. Ezen Calderon teljesen ledöbbent. Köpni, nyelni nem tudott, nagyon sokáig emésztenie kellett a hallottakat. Sok kérdést vetettek fel benne. A látottak sem kevésbé. Kikapcsolódásként  néha csak egyszerűen Lucyt figyelte. Igen különösen viselkedett a nő, különböző helyzetekben. Nem  szerette ha hozzányúlnak, nem is igazán nyúlt senkihez. Nem beszélgetett különösképp senkivel, Calderonnal éppen hogy köszönő viszonyban volt, néha ellátta tanácsokkal, de azt is csak akkor, ha mentálokkal kapcsolatos kérdés lépett fel. A nő egyedül a megmentett kislánnyal, Emmával beszélgetett, viszont vele akár órákat is képes volt elücsörögni, és figyelmesen hallgatni. Minden nap szakított rá időt a betegek ápolása mellett. Mindig megfeledkezett az evésről, vagy akár az ivásról, ezért is lepte meg Calderont mikor a nőt a kocsmában találta egy sörös üveg társaságban. Határozott léptekkel indult meg felé. Itt az alkalom hogy végre beszélhessen vele, miért is szalasztaná el? Talán most vele is hajlandó lesz szóba állni, társalogni. Leült mellé, rendelt magának algapálinka híján egy szilvapálinkát. Lucy felé fordult.
-Szép estét Lucy! -mondta mély baritonján.
- Ha magának szép, egészségére - húzta le Lucy azt az ocsmányságot, amit errefelé sörnek csúfoltak. Fel nem tudta fogni, hogy hogy képes bárki meginni ezt a löttyöt. Lassan, kis köröket formálva forgatta kezében a mélybarna üveget. Aranyászok? Igen, ez volt a sör címkéjére írva.
- Nem mondanám jónak -mondta elgondolkozva. Mikor elétették a poharat, megvizsgálta a benne lévő folyadékot. Mielőtt meghúzta volna, kicsit beleszagolt.. szinte már abba beleszédült. Sosem bírta jól az ilyesfajta italokat.
- Akkor ne fokozzuk egymás rossz hangulatát és üljön szépen át egy másik székre. A pult túloldalára, ha megoldható- nézett Lucy a férfira, alig tudta megállni, hogy a képébe ne ásítson egy hatalmasat.
Calderon felvont szemöldökkel nézett a nőre.
- Tudja mit? Inkább beszélgessünk. Együtt kerültünk ide, de még nem volt szerencsénk a bemutatkozáson és a mindennapi köszönéseken kívül néhány értelmes szót váltani egymással-intett a pultosnak, hogy töltsön neki még egy kört a poharába. Úgy döntött leissza magát. Ma kifejezetten hiányzik neki Taina. Lucy megforgatta a szemeit de aztán úgy vélte, hamarabb túl lesznek ezen, ha beadja a derekát.
 - Miről akar társalogni? Megkérdezzem milyen volt a napja? Hát legyen- legyintett közömbösen Lucy. - Milyen volt a napja?
-Nem dehogy! -mondta  Calderon már-már felháborodva. -Inkább magáról! Még is honnan jött.. hisz..úgy viselkedik mint a mentálok -jegyezte meg sokkal halkabban mondanivalója ezen részét -viszont nem az -nézett rá. -Egyébként nem mondanám hogy csodás napom lett volna. Tudja, hiányzik a feleségem. Magának van valakije, akit hiányol?
Lucy a férfit méregette. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy az üveg alja jól látható legyen, így megitta a maradék löttyöt és rendelt magának is pálinkát, csak vegyeset. Hogy hiányzik-e a valakije? Igen, nagyon is. Egész életében hiányzott neki egy valaki. Egy olyan valaki, aki már nem él. Aki azt sem tudja, most merre van. Ha otthon, bár már azt sem értette mi ez a szó, kérdéses, hogy valaha értette-e egyáltalán, akkor biztosan halott.
- Mert mentál vagyok. Vagy voltam. Vagy mi a koenyál. Fogalmam sincs, mi ez a hely,arról sincs már lassan, én ki vagyok- forgatta meg ismét a poharat a kezében, majd hirtelen lehúzta. Beleborzongott a forróságba ami végigáramlott a testén. Kért még egyet. - És nincs. Miért is lenne? És ha lenne is, olyan a formám, hogy biztos megöletném. Vagy kimosattatnám az agyát, visszautasítanám a majdnem utolsó kívánságát és nem mennék hozzá feleségül, noha egész életemben másra sem vágytam csak őrá. Ezért tehát nincs senkim.
Calderon ismételten meglepődve pillantott a nőre. Régen ezen igazán jót mosolygott volna, de most  komolyság csendült a szavaiból.
-Ilyet normális..ember..vagy élőlény nem csinál a másikkal -mondta talán már saját magának, ismét meghúzva a kis pohár tartalmát, ami végigmarta a torkát -Ha szereti, vagy valakije, akkor pedig végképp nem..látszik hogy mentál volt -szinte köpte a szavakat.  Lucy olyan hirtelen csapta le a poharat az asztalra hogy az ripityára tört a kezében.
- Nekem egy piszkos kis űrbél kezdemény ne mondja meg, hogy mit kellett volna tennem és mit nem! - kiáltott rá Lucy a férfira. Talán nem tette volna, nincs benne már három üveg sör és két feles, de sajnos nagyon is volt. - Úgy gondolja, okosabb lett volna nálam? Hát nézzük! Magának felesége van és ha jól informált vagyok várandós. Maga itt ül rimánkodik, részegre issza magát, de véletlenül se tenne semmit, hogy hazakerüljön. Miért is? Mert azt várja, hogy mindent más oldjon meg maga helyett! Egyszerűen azért mert egy tehetetlen koenyál kezdemény, mint az összes többi ember az abnormális érzelmeivel, amiktől gondolkodni soha nem tanulnak meg. Racionálisan biztosan nem! Nekem volt okom nemet mondani a sértettségemen kívül is. Ha a mi energiáink egyesültek volna, míg mi éppen jót szeretkezünk az univerzum felrobbant volna körülöttünk. A maga mentsége arra, hogy még itt van egy másik nővel mi? Az, hogy túl gyáva gondoskodni a feleségéről vagy felnevelni az újabb koenyálsarjadványt? - sziszegte egyre nagyobb indulatok közepette.
Calderon ránézett, de nem volt ideges.
-Maga egy rohadt beképzelt mentál. Az itteniek nem ilyenek -nézett a pohár aljára elgondolkozva majd lerakta a pultra -Mit tud maga rólam? Honnan veszi azt, hogy nem próbáltam meg mindent hogy hazajussak? Felnézett a plafonra majd vett egy mély levegőt és tekintetét ismét a nőre emelte -Magával az a baj, hogy lenéz mindenkit. Mire fel? -sóhajtott ismét. Lucyből viszont minden méreg elpárolgott. Csak elmosolyodott, bár semmi boldogság nem volt az arcára írva. Nem hibáztathat egy fiatal fiút, aki még olyan keveset élt. Ugyanakkor megvetni megvetheti.
- Akik megérdemlik azokra felnézek. Emmára felnézek, és abból gondolom, hogy magánál kétszínűbb embert nem ismerek. Sem nagyobb játékost. Leült mellém inni, azt akarta, hogy beszéljek magával. Bunkónak és lenézőnek tart, mikor én megmondtam és kifejeztem, hogy nem kívánom a társaságát. Nem kedvelem magát. De az őszinteségemmel megtiszteltem. Ön is  a magáéval, csak előtte egy adag nemesi kétszínűséggel megfűszerezte. Nem kérem, hogy értse meg a döntéseimet, sőt nem is akarom, hogy megértse. Ugyanakkor nem ártana, ha néha észrevenné a saját hibáit is. Én is észre szoktam a sajátjaimat. Hiba volt minden embert lenézni. De magához hozzászólni is - dobott le az asztalra némi pénzt majd magára kapva véres kabátját egyszerűen kisétált a szemerkélő esőbe. Kellett ez neki, mint halottnak a csók. Felnézett az égre. Vett egy mély levegőt aztán lefordult balra és a sikátorban folytatta útját, noha nem tudta, merre is megy. Csak ment. És próbált egyszer az életben nem gondolkodni.
Calderon elég mélyen elgondolkozott Lucy szavain. Igaza volt. Abban biztosan, hogy észre kéne vennie a saját hibáit is, hisz volt bőven.. de észre is szokta venni őket. Meredten nézte a pultot. Igen..őszinte volt, ő meg..megint csak előítéletes. Mégis csak ő volt kíváncsi rá. Végig kellett volna hallgatnia, ahelyett hogy megjegyzéseket tesz, és még sértegeti is érte. Fogalma sem volt a helyzetről, ami miatt így kéne, vagy kellett döntenie. Túlzásba vitte a játékot, ismét. Pedig Taina hányszor figyelmeztette. Belé hasított a bűntudat, mellkasa összeszorult. Néha csodálkozni tud azon, hogy néhányan egyáltalán szóba állnak vele. Őszinteségre nem reagálunk így. Felállt, lerakva az ital árát, majd elindult kifelé a kocsmából, egyenesen a nő után. Annak ellenére, hogy tudta az nem szívleli az érintéseket, könyökét megfogva állította meg a sikátorban.
-Nézze, sajnálom. Valóban borzalmasan viselkedtem -őszinte volt. A lány szinte azonnal elvonta  a karját a férfi karjából és ránézett, de ugyanazzal a közömbös tekintettel, mint amilyennel legelőször illette. Biccentett neki, aztán egyszerűen továbbindult. De saját szavai jártak a fejében. No nem a mostaniak. Nem. Az utolsó igazán fontos szavai. Sose követem el kétszer ugyan azt a hibát. Így hát nagy nehezen, de visszanézett a válla felett. - Ne igyon több pálinkát- nézett a férfi szemébe, de aztán lekanyarodott az utcán. A gondolatai ismét megtalálták őt. Már három hónapja itt vannak. Don.. Három hónapja halott. Ő pedig többet tanult az önön hibáiból itt, mint valaha bármikor. Minden Emmával töltött perc felidézte benne Don emlékét. Don tiszta szemeit. Tudta jól, legbelül, mikor elutasította őt, hogy Don nem használná ki. Így tisztább fejjel ez teljesen nyilvánvalóvá vált. Ha összeházasodtak volna, ahogy Don kérte, azok az órák, az a néhány nap... Akár egy gyermek megalkotására is elegendők lehettek volna. Dontól ő is kapott volna valamit. Valamit, amire egész életében vágyott, amit a néhai Nyolcadik tanácsos sugallni akart neki: nem tette boldoggá sem a presztízs sem pedig a népszerűség vagy a közimádat. Az sem, ha felnéztek rá. Az egyetlen dolog, ami boldoggá tehette volna az a család volt. És Don ezt megadta volna neki, ha túllépett volna a saját sértettségén, ha nem Chestert tekinti az alapnak. Kölcsönös haszon lett volna, mindkettejük génszerkezete és mindkettőjük családjának mérhetetlenül nagy tudása, kutatási eredményektől kezdve harcmodoron át minden apró-cseprő dolog élt volna tovább a kettejük utódjába. A szerelmük bizonyítékában. Mert Don szerette. És ezt már hiába tagadta saját maga előtt is. A gondolatai azonban lassan Chester felé kanyarodtak. Majd onnan a Gonosz felé, majd Istenhez. A két nagy entitáshoz. Itt végre ha nem is tisztán, de saját szemével tapasztalhatta meg mindkettő tevékenységét. Látta, mi táplálja, mind a két szörnyet. Az emberek. Az emberek hite és hitetlensége. Az emberek jósága és gonoszsága, de leginkább a mérhetetlen szürkeségük. Minden helyzetben és körülményben megtalálható volt a gonosz és a jó. Néha a szabályok megszegése volt a jó és helyes döntés. Hiába volt az a nehezebbik is egyben. Figyelte az embereket, ezeket az egyszerűen elpusztítható koenyálakat. Rájött, hogy amilyen törékenyek és sebezhetőek akkora bennük az erő és az élni akarás. Az atya gyülekezetét figyelte, azt a hatalmas, szervezett, racionális és mégis érzelmekkel teli szerveződést, mely meghódíthatatlannak bizonyult. Tetszett  a lánynak,hogy erősek. Hogy elszántak. Irigyelte őket. Ugyanakkor Emma.. Emmával szeretett a legtöbbet lenni. Mellette úgy érezte, hogy ér valamit. Hogy számít valamit. Emma megadott neki valamit, amit nem hitt volna, hogy Don után bárki képes. Kezdett a családjává válni. Toleranciára tanította Lucyt. A lány ugyanakkor ápolónői tevékenysége alatt tökéletesen átérezte, milyen érzés tehetetlennek lenni. Reménykedni valami felsőbb csodában, mikor már az emberi kéz nem elég. Meglepte, hogy az emberek mennyire bíznak itt abban a maréknyi mentálban, akik köztük járkáltak. Lucy ezen is megdöbbent. Hallott a szüleitől legendákat, de sose hitte volna, hogy igazak. És lám...A lány elmosolyodott. Lucy lekanyarodott a bázis utcájában, és hirtelen neki is ütközött valakinek. Felnézett az izmos mellkas tulajdonosára, bár nem lepődött meg rajta, kit lát. Vett egy mély levegőt. - Nem harcolhat ellenünk. Mi sem harcolunk maguk ellen- szólalt meg hirtelen Lucy. - A világ jobb lesz, mindenki számára, mikor a mi fajtánk és a maguk fajtája keveredik. Sokkal több ember menekül meg. Mikor ez a bolygó és majd a magáé is megsemmisül, mi teremtünk élhető bolygókat az emberek számára, mi látjuk el őket energiával, mi látjuk el a sérüléseket, egy nő vagy embergyerek sem hal meg szülés közben, ha mentál kezeli. A két társadalom egymással harmóniában tud élni, és fog is. Ha hagyja - nézett keményen Lucy a férfira.
Calderon kissé meglepődött a szőke fejtetőn, ám rögtön tudta, ki az. Váratlanul érte a hirtelen sok, és fontos információ. Vett egy mély, halk levegőt végig a nő szemébe nézett.
-Hagyni fogom. Tudja, sok mindent megtapasztaltam, a mentálokkal kapcsolatban, most, hogy..az vagyok én is -nézte Lucyt. -Sok mindent megértettem, hiszi vagy sem -mondta komolyabban, mint eddig de kezét a nő felé nyújtotta -Ha megígéri, hogy valóban így lesz -nézett szemébe. Hitt neki. A saját bőrén tapasztalta, mekkora segítség egy mentál, több pedig egy mozgalomnak. Egyedül attól irtózott még, hogy az emberek fejébe látnak. Ezen tette túl magát a legnehezebben, de már rá jött hogy nehéz irányítani. Nehéz, de nem lehetetlen. Lucy a felkínált kezet nézte. Nézte, ahogy lassan egyre több és több esőcsepp csöppen a kemény mégis kecses férfikézre. Aztán felnézett Calderonra. Igen, ez egy újabb feladat. Segíteni fog a férfinak. Mindenben. Előkészíti a két faj jövőjét, hiszen ez ő. Mindig ez volt ő. Megoldja a  problémákat és felfedezi a hibákat. Így a zuhogó esőben, tenyerét a meleg férfikézbe helyezve elmosolyodott.

Calderon és Lucy-

Avagy vissza a jövőbe mentál módra

Azután az este után, szinte minden megváltozott kettőjük között. Mindig találtak alkalmat arra, hogy beszélgessenek egy keveset a napi köszönés mellett, mentálokkal, vagy épp a jövővel kapcsolatban. Calderon örült, hogy végre olyannal is beszélhet akivel megértik egymást, hisz mindkettejüknek idegen volt a világ, ám három hónap sok idő, kezdtek belerázódni.
Egy nap az atya kivételesen őket bízta meg azzal, hogy adjanak át egy fontos üzenetet, és mikor ezzel végeztek, hozzanak el egy csomagot a közelben lévő bázisról. Nagyon jól kijöttek egymással mind Emmával, mind Lucyvel így remekül alakították a családot. Zökkenőmentesen ment minden, az üzenetet tisztán, sikeresen átadták, és a csomagot is sértetlenül felvették. Calderon már épp belekezdett volna az unalmasnál unalmasabb vicceibe, mikor közrefogta őket néhány igencsak mocskos férfi. Biztosan a csomagot akarták.
Ez egyáltalán nem volt akadály Calderonnak, könnyen ki tudta magukat menteni a helyzetből.. A gond ott volt,hogy  Emmát is kiszemelték maguknak.
- Rendben, de a lány most velünk jön-szólt hátulról a hang és megragadta Emmát. Calderon észre sem vette, hogy mögöttük is vannak. Megfeszült, ám az arcára nyugalmat erőltetett.. fellobbant benne a düh ahogy végigmérte a férfit, majd végignézett rajtuk. Ahogy hallotta Emma felszisszenését a szorításra, elméjére szürke köd borult, nem tudott tisztán gondolkozni..keze felfénylett az energiától mikor elkezdte az elméjüket kínozni. Részletesen, fájdalmasan..minden apróságra ügyelt. Ölni azonban nem akart. A nyolc emberből négy még is holtan rogyott össze. Az első áldozat az Emmát fogva tartó katona volt. Lucy ekkor már sejtette a bajt. Ilyet mentál nem tehet. Sem a jövőben, sem itt a múltban, erre mérget mert volna venni. Aggodalma hamarosan be is igazolódott. Megjelent három Tanácsos. Gondolkodás nélkül húzta Calderont maga mögé, saját magát  meg kihúzta. De figyelemre sem méltatták. Felsorolták Calderon összes bűnét, a Hetedik pedig kimondta az ítéletet: azonnali agymosás. Calderon még utoljára Lucyre nézett..- Örülök, hogy megismertem- mosolyodott el a tőle megszokott magabiztossággal. Aztán eltűnt a mentálokkal együtt. Ami ezek után következett arra Calderon örök életében emlékezni fog. Először csak a hatalmas fényességet látta, jobban mondva már nem látott semmit, mivel szinte teljesen szétégette  a retináját. Aztán a fején pokoli kín cikázott át, az elméje apró darabokra kezdett hasadni, lassan felejtett el mindent, amihez valaha köze volt. Mindeközben valaki eget rengetően, szívet tépően sikoltott.

Lucy döbbenten nézte a három mentál és Calderon hűlt helyét. Emma kiáltását hallotta még maga mögül, de nem foglalkozott vele. Most nem tudott. Elvitték. Mi lesz, ha sose tér vissza a jövőjébe? Mi lesz, ha soha nem találkozik a feleségével? Lucy mély levegőt vett. Fogalma sem volt arról, hogy mégis mióta érdekelte őt a férfi sorsa, de most rájött, hogy nagyon is foglalkoztatja, mi történik vele. Nem ezt érdemli. Végre megtanult bízni a mentálokban és erre ezek a hozzá nem értők tökéletesen elszúrják. Volt kitől tanulnia a Főmentálnak, az egyszer biztos. Lucy ekkor érezte meg a fájdalmat, ami belenyilalt a veséjébe, majd rögtön utána a tüdejébe is. Vér szagát érezte és valami meleget a hátán, ami lassan, de annál sűrűbben folyt végig rajta. Térde rogyott. Emma újra sikított, kitépte magát fogva tartói kezéből és oda rohant Lucyhez. Átkarolta a fejét és kis arcát a méz szőke fürtökbe temette. Lucy érezte  a sós könnyeket a fejbőrén. Magház ölelte erőtlenül a kislányt. Szerette. Érezte, hogy szereti őt. Könnyek szöktek a szemébe. Fel akarta nevelni- hasított bele a felismerés. A családja akart lenni ennek a csöppségnek, aki olyan egyedül maradt a világban, mint ahogy ő is maradt. Igen, Lucy tudta, kire emlékeztette Emma. Saját magára. Épp ezért simogatta meg a kis arcát. - Fuss Emma! És ne add fel! Ne legyél túl kemény, de sose add fel- suttogta a kislány homlokára. A következő pillanatban újra vért érzett, de ezúttal az arcán. A vér mellé valami melegebb és szövetszerűbb anyag is társult. Agyvelő. Csakhogy nem az övé. Lucy keze megremegett. Alsó ajkával együtt, ahogy kezében tartotta az élettelen kis testet, ami összecsuklott kezében, beleborulva az ölelésébe. Lucy döbbenten nézett előre, aztán jobban szorította a kislányt, a fájdalom.. a fizikai fájdalom, mintha nem is létezne. A kis hajba temette az arcát. Belezokogott a kislány nyakába, magához ölelte. Aztán csizmájához nyúlt. Lassan fektette le Emma testét a földre, de szívét égette a gyilkos tehetetlenség, düh és fájdalom. Fájdalom, amit érzett Don elvesztése miatt, Calderon halála miatt és Emma miatt. Minden maradék energiáját beleadta a dobásba, ami milliméteres pontossággal állt bele a pisztolyt oly elégedetten tartó katona ágyékába. Vér spriccelt ki a földre, Lucy elégedetten bámulta a karmazsinvörös cseppeket. Már nem érdekelte az eldördülő fegyver hangja. Nem érdekelte, mert tudta a férfi többet vesztett. Lucy elvette tőle azt, amit tőle is elvettek. Amit eldobott magától. Mindent elvett attól a fiatal ficsúrtól. Tehát nem érdekelte  a pisztoly, sem a golyó. De talán csak azért nem érdekelte, mert  szinte nem is érezte a fájdalmat, mikor a golyó a homloka közepébe fúródott. Talán azért nem érdekelte, mert egész egyszerűen már nem volt kit érdekelnie. Lucy teste élettelenül zuhant a földre.  

Calderon -

Avagy otthon, édes otthon

Calderont kiverte a víz mikor felébredt. A levegőt is szaporán vette, de hamar megnyugodott mikor megérezte maga alatt a kanapé szövetének ismerős durvaságát. A biztonság kedvéért belemarkolt az anyagba, de szépen megigazgatta azt. Álom volt. Lassan ült fel, feje hasogatott. Kezével fekete tincseibe túrt, és óriási kő esett le a szívéről mikor azok valóban ott voltak ahol lenniük kellett. Körbetekintett a szobán és nyugodt szívvel vette tudomásul hogy még mindig ember, és nem jut ezernyi adat az eszébe attól hogy ránéz egy növényre. Viszont álomnak túl valóságos volt. Szimuláció nehezen lehetett volna hisz itthon van, az ajtó zárva. Felpattant és a hálószoba ajtajához sietett..óvatosan nyitotta ki azt. Félt hogy nem találja ott feleségét. De Taina ott feküdt békésen. Szóval nem is ő volt. Halk léptekkel ment az ágy mellé és feküdt be Taina mellé. Hihetetlen óvatosan ölelte magához és be is csukta a szemét. Taina felé fordulva temette arcát mellkasába és Calderonnak ez hihetetlenül tetszett. A szoba ismerős csendje, Taina érintése, és lélegzetvétele. Olyan békesség kerítette hatalmába mint még soha, talán ennek volt köszönhető, hogy igen csak hamar újra elaludt.


Másnap Calderon rögtön munkához látott. Nem hagyta nyugodni az álom sem a Lucy nevű mentál szavai. Taina még az igazak álmát aludta, mikor ő már javában azon dolgozott hogy visszahívja a hajókat és egy tárgyalásra elküldje a meghívókat a parancsnokoknak. Elmosolyodott. Hogy mennyire fogják szidni a korai üzenetért és a tárgyalásért! Elégedetten dőlt hátra székében és a mentálon kezdett gondolkozni. Vajon mi lett vele az álomban miután ő felébredt? Egy dolog viszont folyamatosan rágta őt belülről reggel óta.  Biztosan üzenhetek neki valahogy. Már...ha egyáltalán létezik. Hirtelen kapott maga elé egy papírt. Azzal meg is írta a mentálnak szánt üzenetet. Eszementnek tartotta magát. Fel is nevetett a saját őrültségén mikor elküldte az üzenetet. Végülis, semmit nem veszíthet vele nem igaz? A plafonra emelte tekintetét. Mentálok.. azok bizony. Hogy tud ennyire bízni az álmában? Megdörzsölte halántékát majd kitekintett az ablakon. Kint esett az eső. Remélem jó döntést hoztam Lucy. 
Calderon egy darabig  még az esőfátylon pihentette  a szemét, de aztán hirtelen megújult erővel és roppant jó kedvvel felnevetett. Akárhogy is, a Játék elkezdődött. 

Lucy -

Avagy a szavak embere


Lucy hirtelen ült fel az ágyban. Szemét nem kellett szoktatni a sötéthez, mindent tökéletesen érzékelt és látott. A hajó alaprajza változatlan maradt, a szoba lemezei ugyanolyan szögben helyezkedtek el, mint mielőtt.. Mielőtt mi? Mielőtt elaludt volna? Lucy agya szélsebesen járt. Visszahanyatlott az ágyra. A mentálok nem álmodnak, de nem is volt valóság mindaz, ami megtörtént. Akkor, mi történt? Biztos, ami biztos, gyorsan leellenőrizte, hogy agya nem szenvedett-e valamifajta sérülést. Mindent tökéletesen rendben talált. Emmára gondolt és Calderonra. Emma arcára. A bátorságára. Az életére. Chester is eszébe jutott. Ő is csak egy gyerek mint Calderon. Valószínűleg ő is megtenne mindent a népéért. Nem olyannak ismerte meg, aki válsághelyzetben, ne követne el mindent. Hiszen azzal is tisztában volt, hogy megpróbál majd tárgyalni Al herceggel. Ezért mielőtt bármit tehetett volna az ijfú császár, Lucy fogta magát és szabotáltatta Ferringtonnal minden találkozó időpontját vagy éppen helyét. A tárgyalások így nem kezdődtek meg. Lucy úgy érezte, talán rossz döntést hozott. Idegesen pattant fel, az energiája hirtelen lobbant fel. Mégis mire alapozza ezt? Az a koekenyeret zabáló kis mentálpalánta sunyi és alattomos, aki egyszer a mentálok vesztét okozza majd. Igenis helyesen cselekedett, hiszen ő a Hetedik tanácsos. Az ő feladata a hibákat megkeresni és kiiktatni. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak ő volt a Hetedik. És mi van akkor, ha ő maga a hiba? Vagy benne is van? Hiszen Calderon is megmondta, hogy.. Mit mondott? Semmit! Hiszen nem is létezik.Jobban mondva, honnan tudná, hogy létezett-e? Hiszen hány éve volt már az?  Öt lépés oda, öt lépés vissza. Lucy újra nekiállt köröket róni. Valami volt itt a háttérben. Talán az entitások. Vagy más. Úgy érezte van valami, amit elfelejtett, ami kézzel fogható. De semmi nem jutott eszébe. Idegesen fújt egyet. Zsebébe akarta mélyeszteni a kezét, de alvóruháján zsebhíjján csak a levegőt szántotta végig ujjaival. És akkor beugrott! Mikor az anyja és az apja meghalt, az anyja kis dobozában talált egy cetlit. Egy nagyon szakadt, gyűrött és régi cetlit, amivel nem is foglalkozott. Mostanáig. Mit sem törődve a Főmentállal vagy bárki mással materializálódott is a bolygóján. Keresnie kellett egy darabig az igaz, de édesanyja holmijai között rábukkant a dobozkára. Gyermeki izgatottsággal nyitotta fel a kis dobozt. Anyja gyermekkori emlékeit őrizte, illetve néhány kisebb fotográfia találtatott még benne, isten tudja, milyen régről is pontosan. Semmi sem hiányzott belőle, még a kis összehajtogatott papír sem. Az idők során talán még sárgább lett, mint volt, Lucyt azonban ez nem érdekelte. Az írás tökéletesen olvasható volt. Olyan hevesen vert a szíve, hogy azt hitte, majd kiesik a helyéről. Gyermek volt még egészen, mikor utoljára látta ezt. Akkor nem tudta a saját nevét sem, csak az azonosító kódját. Később kapta csak a Lucy nevet. Egészen idáig meg is feledkezett erről a papírról. Remegő kézzel tartotta maga elé. Két sor. Ennyi volt az egész.

Lucy! Mondj igent!
-C-

Lucyvel fordult egyet a világ. Csak bámulta a fecnivel is felérő rongyos kis papírt, aminek a sarkán a császári címerben egy ismerős arc és egy ismerős szempár villant rá. Alexandro Ferrero. Így ismert a világ. Így ismert a történelem. Senki, de senki nem tudta rólad, hogy te valójában Genius Calderon vagy. Én sem tudtam. Nem is csoda, hiszen Alexandro mindenkit a hírhedten pörgő nyelvével nyert meg magának, a szavak királyának nevezték. De Genius Calderon, a Játék mestere, sose volt a szavak embere. 
Lucy halkan kirobbanó, de egyre fokozatosabban erősödő kacagásban tört ki. Aztán  mikor vége lett és a könnyek is eltűntek a szeméből, vett egy mély levegőt és gondosan visszazárta a papírt. Ezzel elkéstél Calderon. De ne feledd: kétszer sosem követem el ugyan azt a hibát. Mikor nemet mondtam Donnak az érzelmeim vezéreltek. Most a józan eszemre hallgatok. 
Egy utolsó pillantást vetett a dobozra. Remélem jó döntést hozok, Calderon. 
Lucy felnézett a csillagokra, aztán feladva szabadságát materializálódott az ifjú császár hálójában. 
- Felség! - szólította meg dallamos hangján uralkodóját. - Állok szolgálatára. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése